Rossz megálló

Élénkpiros rúzst választott a fehér, kismadarakkal mintázott ruhához. Már régóta kitalálta, hogy ma ezt fogja viselni. A madarak feketék voltak és jelképesek. Erősek és szabadok, aminek ő olyan ritkán érezte magát. Mintha sokkal inkább lenne a fehér alap a ruhán, ahelyett, hogy madár legyen…

Végül a piros rúzs sem jutott fel a buszra, már a liftben letörölte.

Nem volt tömeg, a helye is szabad volt. A mappát letette maga mellé, és elővette a könyvet, amit már ezerszer olvasott. Sziget-kék. Gyerekkora óta vele volt, s talán a könyvben lévő kedves illusztrációk voltak azok, amelyek elindították a pályán. Hiába volt már rongyosra forgatva, mindig bele tudott merülni a regény bájos figuráinak történetébe. Megnyugtatta, s így nem volt ideje azzal foglalkozni, hogy mit fognak szólni a képeihez. Hogy ma aztán tényleg kereszttűzbe kerül a munkája, és vagy eltalálja egy golyó, amibe belehal, vagy elkerüli az összes, és túlélőként kezdhet új életet.

Olyannyira belefeledkezett a könyvbe, hogy csak akkor nézett fel, amikor a busz hangosan felbúgott egy zöldre váltó lámpa után. Nagyot dobbant a szíve, hirtelen felpattant és megnyomta a leszállásjelzőt. Mikor csikorgó fékezés után kinyílt az ajtó, döbbent rá, hogy ez még nem a jó megálló. Dermedten állt ott kapaszkodva, perceknek tűnő ideig. „Na leszállsz, vagy mi lesz?” – hallatszott egy türelmetlen hang hátulról. Ahogy felnézett, látta, hogy mindenki őt bámulja. Csak miatta állt meg a busz, ráadásul nagyon hirtelen. Sürgető és szemrehányó tekintetek néztek vissza rá. Szégyenében gyorsan leszállt, s dühösnek tűnő csattanással már zárult is mögötte az ajtó. Ránézett az órájára. Öt perc múlva ott kellett lennie, s pont sikerült is volna a busszal. Nem volt jobb ötlete, futni kezdett.

Átszaladt az úton, és hallotta, ahogy a hullámcsatjai koppannak a betonon. Nem számított, oda kell érnie. Ágota a lelkére kötötte, hogy pontosan érkezzen, mert nem lesz rá máskor ideje a galériavezetőnek. Ez volt az egyetlen tanácsa, mert a képeiben bízott. Mindenki bízott a képeiben, önmagán kívül. Most pedig, fontosabb volt néhány szúrós tekintetnek megfelelni. Leszállt, és rohanhat, mert megint engedte, hogy mások ítélete vezesse.

A fehér szoknya a hatalmas mappával együtt lobogott utána, s egyszer csak, mintha a képei képzelnék magukat fekete madárnak, szanaszét repültek. Alig tudta mindet összeszedni. Még három perc, és nagyon messze van. Kicsordult a könnye futás közben, és belerohant egy férfiba, akitől még csak elnézést sem kért. Már elkésett. Csak remélhette, hogy talán megvárják. Hogy talán nem fog rossz fényt vetni rá ez az egész. Hogy talán…

Kifulladva ért oda. A haja, mint egy szénakazal, az arca könnytől maszatos, és csak remélhette, hogy a rajzok mind megvannak. Bekopogott.

Az ajtó kinyílt, és egy szigorú arc nézett végig rajta.

– Elkésett, már nincs időnk magára. – Azzal lendült is az ajtó, hogy bezáruljon egy hatalmas csattanással. Ezután…

Ezután arra nyitotta ki a szemét, hogy a könyve a földön hevert a busz padlóján. Az csattant. A busz hangosan felbúgott egy zöldre váltó lámpa után. Nagyot dobbant a szíve, hirtelen felpattant és megnyomta a leszállásjelzőt. Mikor csikorgó fékezés után kinyílt az ajtó, döbbent rá, hogy ez még nem a jó megálló. Dermedten állt ott kapaszkodva, perceknek tűnő ideig. „Na leszállsz, vagy mi lesz?” – hallatszott egy türelmetlen hang hátulról. Ahogy felnézett, látta, hogy mindenki őt bámulja. Csak miatta állt meg a busz, ráadásul nagyon hirtelen. Sürgető és szemrehányó tekintetek néztek vissza rá.

– Elnézést. Rossz megállónál jeleztem

 

A történet alapgondolatával már találkozhattatok itt a blogon, ebben a bejegyzésben. Megírtam egy kicsit másképpen is. Kíváncsian várom, hogy mit gondoltok. Szeretettel, Réka.

10 szavazat alapján

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Weboldal (ha van):
Írd be a képen látható szöveget a mezőbe:

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..