Azt gondoltam nem fogok posztolni a várandósságról ide a blogra, de mostanra úgy érzem szeretném megörökíteni magamnak, s bevallom megosztani is jólesik a lelkemnek. Azt hiszem talán az is benne van, hogy lassan másra sem tudok gondolni, mint Babára, s közben szeretnék írni is. De arról amire nem tudok gondolni, arról nem tudok írni sem. :) Abból kiindulva pedig, hogy én is szívesen olvasom esetleg másoknál ezeket a történeteket, mert érdekesek, tanulságosak, belekezdek hát a sajátomba… s talán mire, – hogy négy éves keresztfiamat idézzem – “kiszületik” Baba, utólérem a történetet… meglátjuk.
Szinte mindenki 2020-at szidta, de számomra sokkal rosszabb volt 2019, s talán már 2018 is. ’19 Decembere már különösen nehéz időszak volt lelkileg, s ennek talán egyik oka az általam szedett gyógyszer volt. Néhány vizsgálat még 2019 év elején kiderítette, hogyha minden igaz, alapvetően más gond nincsen, de az egyik hormon, a prolaktin túltermelődik nálam (A dolog neve hyperprolactinaemia, ha esetleg kigoogliznád) s ez akár lehet is a fő oka annak, hogy nem sikerült teherbe esnem. Erre aztán volt egy gyógyszer, amit ekkor még időszakosan ugyan, de szedtem. A mellékhatásai a lelkemre borzasztóak voltak… Mivel a prolaktin túltermelődést kiválhatja a stressz is, ezért igyekezem több-kevesebb sikerrel csökkenteni ezen az életemben, és az öngondoskodát is amennyire tudtam, próbáltam a napjaim részévé tenni. Végül sajnos nem bizonyult elégnek, mert csak nem akart csökkenni az a prolaktin szint. Utáltam a gyógyszert, s minden nap úgy vettem be, hogy haragudtam rá is, a világra is… Szóval 2019 decemberében volt egy pillanat, amikor különösen mélyponton voltam, talán nem túlzás azt mondani, hogy elmosott a depresszió. Egyébként sem volt egyszerű időszak az, sem a munkát tekintve, sem mást. Úgy hozta az élet, hogy akkoriban sokat voltam egyedül is, bár erről igazából senki sem tehetett… nah de nem akarok most nagyon elkanyarodni az eredeti témámtól és nem is szeretnék most erről többet mesélni.
2020 januárjával kezdve abból a mélységből szépen lassan felküzdöttem magam, és bár lassú folyamat volt, rengeteged tanultam önmagamról. Hiszem, hogy nem hiába. A gyógyszert úgy kezdtem el szedni újra, hogy ez nem rossz dolog, hanem valami, ami szükséges s ha nem is jó, de semmi esetre sem rossz. Nem szidtam, nem mérgelődtem. Márciusban aztán sokak tanácsára elkezdtem szedni a Trimeszter vitamint is, amiről sok jót hallottam, s minden egyéb csodaszer után gondoltam ennek is adok egy esélyt (nekem bejött, de ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek működik… kinek mi. Lehet éppen csak a csillagok állása)… Jött a karantén időszaka is, ami számomra – s kérlek ne utáljatok érte – hiszem, hogy rendkívül hasznos volt. Lelassulhattam, befelé figyelhettem, és a Férjemmel is sokkal több lett a minőségi együtt tölött idő. Épült a lelkem.
Persze a remény minden sarkon velem volt, így aztán májusban amikor megjött a menszim, rettenetesen csalódott és szomorú voltam, és éreztem, hogyha nem történik valami, ez most visszaránt. Akkor egész héten random sírások jöttek rám, és nagyon szenvedtem, nem találtam a helyem, nem tudtam másra gondolni sem… Szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy rajtam szinte nem is látszik, hogy sírtam, mert így a munkahelyemen senkinek nem tűnt fel, hogy én a mosdóban zokogok kb óránként. Aztán egyik kiadós sírás után úgy döntöttem, hogy nem hagyhatom magam, mert olyan mélységekbe ahonnan egyszer már összekapartam magam kínkeserves munkával, nem akarok visszamenni. Ekkor írtam meg azt a Mai HAB- ot, amire csak nemrég jöttem rá, hogy mennyire közel íródott ahhoz, amikor Baba igazából megérkezett. S ez lett végül 2020 nagy tanulsága is. A mostban lenni.
Két nap leforgása alatt hatalmasat fordítottam önmagamon. Így utólag visszanézve hihetetlen. A folyamatos sírásokból felállva hatalmas lendületet vettem. Akkor elintéztem egy telefont (amiért ezúton is nagyon Hálás vagyok), és szeptemberre kaptunk időpontot, hogy belevágjunk a mesterséges utak egyikébe (bár egyébként egyszer már megvolt hozzá minden vizsgálatunk, de valahogy nem voltam képes belevágni… de ez egy másik történet, s már tudom így kellett lennie). Úgy voltam vele, itt a nyár, ideje élni! Szóval a témát a jegelve, egyszerre fordultam minden más felé. A munkahelyi pozíciómban is kilátásban volt egy váltás, arra is rákoncentráltam (azóta össze is jött…ha az embernek két álma van, azok nyilván egyszerre teljesülnek és nyilvánvaló lesz, hogy az erősebb végül kiüti a másikat :) ) , akkor kezdtem bele a Blog újragondolásába is, és akkor iratkoztam be fotós suliba is.
Utálom és mindig is utáltam a tanácsot, hogy, “engedd el”… mert ennél kiábrándítóbb “kedves ötlet” nem sok van, amit kaphat bárki aki babára (vagy bármire) vár… de tény és való, hogy az, hogy magamtól értem meg arra, hogy ez így nem mehet tovább, és így nem lehet élni, változtatnom kell, valószínűleg segített (na meg az árapály, az üregi nyúl fölött elszálló sas és a csillagok állása), hogy megérkezzen a Csodánk.
De mindennek ellenére, hogy megéltem az Elengedés valóságát, ez sajnos soha nem lesz működő tanács… mert az nem egy “akkor most iszom egy pohár vizet” jellegű tudatos döntés… ez olyasmi, amire csak később jön rá az ember, hogy mennyire szomjas volt és mennyire jó, hogy végre megtalálta azt a pohár vizet… Egy lelki folyamat eredménye, ahová nem tudatosan jut az ember, de legalábbis nem úgy, ahogy ez a “jó tanács” gondolja. Így aztán kérlek, soha-de soha senkinek ne mondd, hogy “engedd el”. Mert azzal azt üzened “csak rajtad múlik, és ha nem tudod elengedni, a te hibád, hogy nem történik meg”. Akkor is ezt mondod vele, ha nem ezt akarod mondani. De legjobb ha kéretlenül nem is adsz tanácsot, Lásd bővebben ITT.
Nah, kicsit elkanyarodtan népnevelőbe, bocsánat érte :). Mindenképpen szerettem volna érinteni az előtte való időszakot is, legalább ennyire, mert igenis hozzá tartozik…
Folytatása következik….
1 Comment
Hiába ismerem jól a történetet, hiába tudom, mi a vége, ez olyan mint egy film: az elején mindig izgulok, akkor is, ha tudom, hogy heppiend. Borzalmas lehetett, de vége. Milyen felemelő érzés lehet :)