Az előző bejegyzésben meséltem picit Baba érkezése előtti időszakról. ITT el tudjátok olvasni. Most szeretnék mesélni arról, hogy hogyan derült ki számunkra, hogy babát várok, illetve az első 12 hétről.
Hogyan tudtuk meg?
Amikor ideje lett volna a következő menszimnek, az előzmények miatt minden eddiginél jobban igyekeztem nem is foglalkozni az egésszel. Amikor már néhány napja nem jött meg, akkor is úgy voltam vele, hogy biztos, hogy nem azért, mert terhes volnék, s még a halovány remény sem igazán pislákolt bennem. Nem sokkal előtte váltottam Redy bugyi használatra, így a táskámban is be volt készítve, hogy bármikor kellhet. (Fun fact: még mindig ott van, mert eleinte nem mertem kitenni – féltem ha kirakom, történik valami ami miatt kellene – utána pedig már nem volt hozzá szívem) A hosszú évek negatív tesztelései során azt tapasztaltam, hogy miután ott az az egy csík, meg is jön, nagyjából a képembe röhögve, hogy mégis mit képzeltem. Így aztán amikor a szokásos PMS (jellegű) tünetek gyötörtek már tán egy hete, s erősen idegesített, hogy hisztis vagyok, hogy fáj a hasam és hogy a férjem agyára megyek – többek között ez utóbbi miatt ő is erősen támogatta a döntést – gondoltam akkor csinálok egy tesztet, hát jöjjön már meg, legyünk túl rajta.
Eddig mind a 184 db teszt (mondjuk nem számoltam…) esetében szuggeráltam a két csíkot. Most rá zártam a fürdőszoba ajtót, és igyekeztem úgy tenni mint akit egyáltalán nem érdekel. Mikor bementünk megnézni, már készültem, hogy nah, ezen is túl vagyunk… de végül guggolásból a földön kötöttem ki, és csak annyit bírtam kinyögni, hogy “Hát ez… pozitív”. A következőkből nem sok mindenre emlékszem, csak rémlik, hogy ülünk a fürdőszoba padlóján és sírok illetve nevetek felváltva, vagy éppen egyszerre, és István csak néz és mosolyog. Egyik pillanatban elhittem, a következőben meg nem. Vagy fel sem fogtam. Magam sem tudom.
Mint a kacsa, elkezdtem vizet inni, hogy tesztelhessek újra… ez után kb csak a vizet pisiltem ki hormon tartalma nem sok volt, s így aztán sikerült a pozitív teszt után, egy halovány kétest és egy totálisan negatívat is produkálnom. Sejthetitek… csakhogy kifogytunk itthon a tesztekből, így aztán irány a legközelebbi drogéria. Biztos ami biztos, a legdrágább tesztet vettük meg, s amikor kellő időt várva az is pozitív lett, eldöntöttem, hogy mostmár többet nem tesztelek, elhiszem… tényleg babát várok!
Az első trimeszter
A 12. heti ultrahangig vánszorgott az idő… minden vizsgálat előtt azt hittem, csak ezen legyek túl és megnyugszom… hát én nem vagyok egy megnyugvós fajta, be kellett látnom. De azért nagyon igyekeztem! Mire eljött a 12. heti ultrahang, már nagyon-nagyon izgultam, hogy legyen minden rendben! Egyébként nem viselt meg különösebben fizikailag ez az időszak, a hasam sokat fájt ugyan, de ez is inkább lelkiekben volt nehéz. Rosszul sem voltam igazán, egy-két kivételtől eltekintve, aminek viszont bevallom én örültem, mert amolyan “kisbabát várok és emiatt émelygek” boldogság volt.
A 12. heti ultrahang
Azon túl, hogy egyszerűen képtelen voltam laza lenni, a ultrahang nagy részén minden tökéletes rendben volt. Aztán volt egy hosszú csend az orvos részéről, láthatóan keresett valamit. Legalábbis én hosszú csendnek éltem meg, a férjem szerint nem volt azért az annyira hosszú. Viszont azt a rettegést a csendben soha nem fogom elfelejteni, s azóta is kísért minden ultrahangon… Végül félve, de megkérdeztem a dokit, hogy valami gond van? A válasz: úgy látja, hogy két ér van a köldökzsinórban. Nyílván ezzel nem sokmindent tudtam kezdeni, s ezer szerencse, hogy akkor még István is bent lehetett, így legalább valaki olyan is hallotta a dokit, akinek megmaradt a józan esze.
Alapvetően 2 artéria és egy véna van a köldökzsinórban. De vannak babák (kb minden 100 terhességből 1), akik úgy döntenek, minek pazarolják a sejteket, elég nekik egy artéria és egy véna. A legtöbb esetben ez nem okoz semmi gondot.
A doki igyekezett nem rám hozni a frászt, de sajnos ez nem rajta múlt, így nem sikerült neki. Mondta, hogy alapvetően nincs ezzel probléma, esetenként társulhat hozzá más betegség is, így alaposabb kivizsgálás kellene, többek között egy magzati szív ultrahang is.
Azt javasolta, hogy majd nézzük meg a 16. héten, hátha csak nem látszott még a harmadik ér. (TB alapú 12 hetes uh-n mint kiderült, nem is nézik még az ereket, csak később, de mi magán ultrahangon voltunk.)
Szóval kifelé jövet elköszöntem a könnyű lélek ábrándjától, és minden racionális gondolat ellenére nagyjából végig sírtam a fél napot … Mert hát melyik kismama lenne nyugodt, ha azt hallja, hogy további vizsgálatok kellenek?!? … Foglaltam időpontot Budapest egyik genetikai centrumába 16. hétre, és napról napra egyre inkább bíztam abban, hogy csak nem látszott még az a 3. ér….
Ez a fotó az ultrahang utáni napokban készült, Tarcalon kirándultunk. Minden idegszálammal igyekeztem nem aggódni, ami egy-egy pillanatban még sikerült is. Ez egy ilyen pillanat volt. :)
Folytatás következik….
No Comments