Keddi Kilenc – Vallomás a blogolásról

Állandóan kérdések kavarognak a fejemben, amelyeknek semmi, de semmi értelme nincsen. Elég jó? Érdekel valakit? Van értelme? Mindig meggyőzöm magam, hogy”Igen” vagy, hogy “Áh..ha nem se baj, mert én élvezem”. És mi történik utána? Újra jönnek a kérdések: Közvetítek bármi értéket? Jó vagyok? Olvassa bárki? Szeretném ha nem így lenne, de együtt kell élnem ezzel.

Szeretek írni, de sok blogerrel ellentétben, nekem ez nem gyerekkori álomból fakad, mert én nem írtam állandóan, nem is akartam, naplót sem tudtam vezetni soha ( nem mert nem volt hozzá jogosítványom, csak nem sikerült :)). Ellenben mióta az eszemet tudom, ott van egy kis narrátor a fejemben, aki kommentálja az eseményeket. A blogban csak megtaláltam az eszközt arra, hogy (még) ne bolonduljak meg. És adtam a narrátorom kezébe egy jegyzettömböt, hogy ne felejtsen.

Amikor nincs időm írni, rosszul érzem magam, amikor nincs kedvem írni, akkor is. Nem szeretem ha egy bejegyzés azzal kezdődik, hogy “jaj de rég nem írtam, ez volt meg ez, ne haragudjatok”. Nem szeretem, de van, hogy visszatörlöm miután leírtam. Nem akarok magyarázkodni, de közben meg de.

Van, hogy azért vagyok csöndben, mert nem vagyok boldog. Persze, olyankor is hiszek benne, csak éppen akkor nem érzem. Szeretnék mindig magabiztos és boldog lenni, de nem vagyok, és tudom, hogy senki sem az. A kérdés csak az, hogy tudjuk-e ezt a helyén kezelni. Igyekszem, és a blog nekem ebben nagy segítség… és remélem talán nem csak nekem.

Képes vagyok órákon át fecsegni a blogról, és az azzal kapcsolatos élményeimről. Szóval, ha jót akarsz magadnak, ne kérdezz! :)

Az egyik legnagyobb öröm, amikor jön az e-mail, hogy valaki hozzászólt egy-egy bejegyzéshez. Tudom, hogy gyerekes dolog, de nem tehetek róla. Valahogy ahhoz hasonlítható az érzés, mint amikor a bunkfon hőskorában pittyent a telefon, hogy jött egy SMS.

Számomra is hihetetlen, de úgy érzem szeretek úgy embereket, hogy soha nem találkoztunk. De ha már vallomás: kicsit félek a velük való találkozástól, mert “mi van ha”. De azt hiszem ezzel mindenki így van.

Képes vagyok hosszan a statisztikáimat bámulni, és van, hogy több fölösleges idő elmegy vele, mintha a facebook üzenőfalat görgetném lefele. Nincs mit tenni, érdekel a látogatottság… amelyik bloggert nem, az szerintem hazudik.

Nagyon büszke vagyok a blogomra, már-már egoista módon. Szeretem, mert én vagyok, szeretem mert közös munkánk a férjemmel, szeretem mert sokat kapok általa. Szeretem, mert néha elhiszem, hogy adni tudok általa.