Rákerestem a klisé szó jelentésére. Nem szeretem ezt a szót, de az elsősorban hozott jelentése igen meglepett, és abban az értelmében számomra kedves dolog is, mert nagyon szeretem a képeket. :) A google első találata szerint, tehát a klisé egyrészt egy, a képek sokszorosítására készített nyomólemez. Tudtátok? :)
A második jelentése sokkal ismertebb mindenki számára, még ha nem is ilyen szépen megfogalmazva: “Olyan gondolat leírására használt kifejezés, amelyet olyan gyakran és olyan módon használnak, hogy eredeti hatása és értelme elvész”. A mai bejegyzésemben egy olyan kifejezésről szeretnék írni, ami nem szabad klisévé váljon…
Hozzánk (szüleimhez) minden koncert, ami a város főterén van, egészen tisztán felhallatszik. Kivéve amikor elrontják a hangosítást, mert olyankor csak a basszus, és a visszhangok jutnak el, és az a zaj, az olyan, amit senkinek nem szeretnék megmutatni :) . No meg a koncerten résztvevők hangos ovációja, ünneplése, rajongása is felhallatszik, sőt, az is, hogy “pista-issza-pista-issza” … vagy az az lenne, hogy vissza-vissza-vissza?! :) . Tehát ahogyan szombaton este hallgattam a már megszokott, hangos tapsolást, kiabálást és hurrázást, először arra gondoltam, mennyi rajongója van az éppen fellépőnek, mennyien szeretik. Aztán eszembe jutott még valami. Ilyen sokan szeretik, és ilyen sokan ki is fejezik iránta szeretetüket a nyilvánosság előtt, a téren. És könnyen megy. A mindennapi életben mégis olyan nehezen mutatjuk ki szeretetünket egymás felé, pedig egymást, a hozzánk közelállókat sokkal jobban ismerjük mint a színpadon álló énekest. Ezzel nem elvenni akarom tőlük, énekesektől, előadóktól, az irántuk irányuló szeretetet, mert nem! eljutottak a színpadra, valamit jól csinálnak, megérdemlik a szeretetet. Csakhogy mindenki más is megérdemli.
Mindezen gondolatok után, vasárnap reggel a templom padjában ülve igen meglepő volt, hogy a lelkész, az Istentisztelet ( FYI, aki esetleg nem tudná :) reformátusoknál Istentisztelet van és Lelkész, katolikusoknál Mise és Pap de a lényeg igazán ugyan az) témájának pontosan a Szeretetet jelölte meg. Nem. Igazából, egyáltalán nem volt meglepő. Sokadjára tapasztalom már, hogy olyan témát ragadnak meg, amely éppen aktuális az életemben,vagy a gondolataimban. Éppen ezért (is) szeretek Istentiszteletre járni.
“Amikor az embereket arról kérdezzük, hogy milyen értékek fontosak számukra, számunkra, szinte mindig ott van első helyen a Szeretet, és mégis, amikor a Szeretet gyakorlásáról van szó, és nem csak az elméletéről, sokkal ritkábban szerepel az az első helyen” hangzott el a mondat, melyet nem tudok szó szerint idézni és amelynek a megfogalmazása a gyülekezetem lelkészének az érdeme. Főleg azért nem tudom szó szerint idézni – mert rendkívül rövid a memóriám :D – mert szíven ütött a benne rejlő igazság. Annyi kis bemutatkozást olvastam már, ahol gyakori kérdés, hogy mi az ami igazán fontos számodra, és olyan sokszor áll az ott, hogy a szeretet, az őszinteség, a család… és vajon amikor ezeket mondjuk nem válnak-e klisékké? Nem vesztik-e el az értelmüket? Pedig – mint az a bejegyzés elején is írtam – nem szabad azokká válniuk! A te felsorolásodban is elöl szerepelne? És őszintén ki is mutatod? Gyakorlod? Elmondod azoknak akiket a legjobban szeretsz, hogy így van? A kérdésem költői … van akinek a válasza őszinte igen, van aki biztos benne, hogy az, és van aki rájön, hogy nem… olyan is van, aki talán most nem olvas tovább, mert ez rá nem vonatkozhat, és “egyébkén is csak egy unalmas klisé az amiről itt szó van” … de valamiért sokszor még a filmekben is csak úgy mondják a történetek hősei, hogy “az SZ betűs szó”.
“Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van” (1 János 4:7)
Valamiért félünk tőle… félelmetes dolog szeretni, mert ha szeretünk, akkor veszíthetünk is, és az fáj. Talán ezért könnyebb kifejezni egy a színpadon álló “ismeretlen” felé a szeretetünket, mert ő kevésbé tud nekünk csalódást okozni, hiszen nincsen hozzánk közel. De erre is csodálatos megoldást nyújtott ami szintén a templomban hangzott el tegnap. “Amikor görcsösen ragaszkodunk valamihez, amikor valamit, vagy valakit nagyon szeretünk, de mégis az elvesztés réme fenyeget, olyankor pusztán csak Istenre kell bízni, neki kell adni, és a megoldást, a megnyugvást két kezével nyújtja felénk” (szintén nem szó szerint idézett mondat) Szeretnék valami okosat írni azoknak a akiknek a hite törékenyebb, kevesebb mint az enyém – és nekem is van még hová fejlődni – , akik számára hihetetlenebbek ezek a szavak mint nekem, akik most hitetlenkedve bámulják a monitort, de nem tudom elég vagyok-e erre. Azt tudom, hogy amikor valamit nagyon szeretnék, és nem figyelek semmi másra, csak arra, hogy szeretném olyankor valami nem egészen úgy sikerül, ahogyan elképzeltem. Amikor pedig békével tudok rá gondolni, amikor Istenre bízom, olyankor úgy alakul ahogyan számomra jobb nem is lehetne.
Hogy klisévé válik-e az életünkben a szeretet, hogy elcsépeltnek tűnnek-e ezek a szavak amiket itt leírtam, azt nem tudhatom. Mert mindenki másképpen éli meg a szeretetet. A szeretetet, ami nem félelmetes és végképp nem klisének való!
No Comments